Close
Keresés
Harc a fertőzések ellen

Hősök, akik egy véget nem
érő csatában küzdenek

Jo Müller fényképész a világ kórházaiban zajló drámai csatát örökíti meg

Főállását tekintve a BSH vállalati kommunikációért felelős alelnöke, szabadidejében azonban háborús fotókat készít. Amikor családi kórtörténete és személyes tapasztalatai közelebb sodorták az egészségügyi ágazathoz, Johannes Müller újabb küldetést fedezett fel: a háborúszerű jelenetek megörökítését a kórházakban a Covid-19 kitörése nyomán.

Jo Müller hozzá van szokva, hogy oda megy, ahol fájdalom van. Rendszeresen fényképezi Afganisztán, Mali és Irak frontvonalát, ahol önkéntesen tölti „vakációit”. Amikor úgy döntött, hogy dokumentálja az egészségügyi szakemberek által nap mint nap megvívott csatákat, nem csupán a két terület között látott párhuzamok inspirálták – ez volt az, ami őt személyesen is a legjobban érdekelte. Nagymamája nővérként, édesanyja orvosként dolgozott, ő maga pedig már számtalanszor került kórházba élete során. Ehhez a projekthez több napot töltött el egy kórházban, eközben kapta lencsevégre a „fertőzés elleni harcosok” erőfeszítéseit.

„Az empátia az, ami összetartja a globális közösséget.
A képeimmel igyekszem ehhez én is hozzájárulni egy kicsit.”

Bár Jo Müllert gyakran „hobbi háborús fotósként” emlegetik, a háborús fotózás számára nem csupán szórakozás, hanem olyan küldetés, amelybe rengeteget fektetett – anyagilag, személyesen és érzelmileg is: „Minél szélsőségesebbek a körülmények, annál érdekesebbek azok az emberek, akik mindennek ellenére a nagyobb jóért küzdenek. Legtöbbjük annyira összpontosít a céljaira, hogy nincs ideje felhívni magára a közvélemény megérdemelt figyelmét. Nem lehet őket eleget dicsérni.” Jo Müller fotóival színpadot kíván biztosítani ezeknek a hősöknek – és a válságban megmutatni a reményt. Arra szeretne ösztönözni másokat, hogy tisztelettel, empátiával és emberségesen cselekedjenek.

„Ami engem leginkább megérintett, azok az apró gesztusok. Ha valaki eltávozik közülünk, az ápolók kinyitják az ablakot, így a beteg lelke elrepülhet.”

Miközben árnyékként követte az egészségügyi személyzetet fotózási projektje során, Jo Müller merőben új oldalról ismerte meg őket és munkájukat. A páciens perspektíváját már ismerte: az ember ágyhoz van kötve, és néhány óránként egy ápoló vagy egy orvos ránéz. Saját bevallása szerint ezt átélni meglehetősen frusztráló volt. De ahogy tovább követte az egészségügyi dolgozókat, az irántuk érzett rajongása és tisztelete minden egyes lépéssel nőtt. „Egy hosszú műszak végén borzasztóan kimerültek. A maszkok felsebzik az arcukat, kilométereket tettek meg, és órák óta egyetlen nyugodt pillanatuk sem volt. És közben egyetlen egyszer sem hallottam őket panaszkodni. A munkát, amit szellemileg és fizikailag végeznek, egyszerűen nem lehet túlértékelni.”

A remény szikrája – nemcsak a háborúban, hanem a kórházakban is

„A kórházban végzett munka nagyon hasonlít a csatatéren végzett munkához.”

Az ápolókat és a katonákat Jo Müller „dicsőítetlen hősöknek” nevezi – ők olyan férfiak és nők, akik életüket a társadalomnak szentelik, távol a reflektorfénytől. Kevesen ünneplik őket nyilvánosan, de egyébként sem várják el a nyilvános dicséretet. Harcukat a háttérben vívják – nem a hírnévért vagy a pénzért, hanem azért, amiben hisznek. A két csoport közötti fő különbség az lehet, ahogyan háborúznak: az egészségügyi dolgozók csatái kizárólag az élet megőrzésére összpontosítanak. És míg a katonák háborúja egyszer véget ér, az egészségügyi szakemberek csatája soha nem fog.

„Hirtelen mindenki tapsol és ujjong a közösségi médiában, pedig amire szükségünk van, az az igazán nagy változás.”

Jo Müller mindig is pontosan tisztában volt az ápolószemélyzet nehézségeivel és az igazságtalansággal, amellyel minden nap küzdenek, nemcsak a Covid-19 idején. Alulfizetettek, alábecsülik őket, és túlságosan gyakran esnek áldozatul a betegek frusztrációjának. Míg Jo örül a közelmúltban tapasztalt hálahullámnak, tudja, hogy sokkal többre lesz szükség az egészségügyi szakemberek megfelelő elismeréséhez, akik iránt olyan mély tiszteletet és csodálatot érez. A taps és a közösségi médiában kapott lájkok nem pótolják a régóta esedékes változtatásokat, amelyek biztosítanák a megfelelő munkakörülményeket e csoport számára, akik közösségünk alapkövét jelentik.

„Kórházba kerülve hajlamosak vagyunk apróságokon is felháborodni – és közben sokszor elfelejtjük, hogy az ő kemény munkájuk nélkül minden szétesne.”

Ez is érdekelheti